Az öngyilkosság témáját sokszor tabuk övezik,  ami nemcsak az érintettek, vagy a hátrahagyottak megküzdését nehezíti, hanem a segítségre szorulók felimerését és az effektív segítségnyújtást is.

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül felsorolok néhány tévhitet, melyek az öngyilkossághoz kapcsolódnak. Ezek az általánosságuk miatt csupán a tájékoztatásul, gondolatindításul szolgálnak. Ne felejtsük el, hogy egyénileg eltérések lehetségesek. Vigyázzunk egymásra!

1. Tévhit: Azok az emberek, akik beszélnek az öngyilkosságról, nem teszik meg soha, mert csak a figyelmet szeretnék felhívni magukra.

Tíz emberből, akik öngyilkosságot követnek le, nyolc beszél róla mielőtt megtenné.

2. Tévhit: Akik igazán meg akarják ölni magukat, nem beszélnek róla, hanem megteszik.

A legtöbb öngyilkosságra készülő ember valamilyen módon jelzi a szándékát a környezet felé.

3. Tévhit: Ha megkérdezzük valakitől, vannak-e szuicid gondolatai, csak ötletet adunk neki a tett elkövetéséhez.

Az ötlet megszületik anélkül is, hogy mi felhívnánk rá a figyelmet. Viszont ha megkérdezzük, van-e a másiknak ártó szándéka magával szemben, megfordult-e a fejében, hogy bántja magát, lehetőséget adunk neki arra, hogy segítséget kérjen, vagy elinduljon egy, a krízisből kivezető úton.

4. Tévhit: Ha valaki eldöntötte, hogy öngyilkos akar lenni, az mindenképp megteszi, ez ellen semmit nem lehet tenni.

A legtöbb szuicid gondolatokkal rendelkező ember tele van ambivalenciával a tettét illetően. Ha segítséget kapnak, többnyire képesek túllépni az elakadáson, vagy megoldást találni az aktuális krízisben.

5. Tévhit: Aki öngyilkos akar lenni, az akar halni.

A szuicid késztetéssel bíró emberek általában nem meghalni akarnak, hanem másképpen élni. Úgy érzik, nem bírják tovább azt a szenvedést, amit nap, mint nap átélnek, és kétségbeesett, reménytelennek tűnő helyzetükben kizárólag ezt az egy kiutat látják.

6. Tévhit: Az öngyilkosság hirtelen, váratlanul történik, nincsenek előjelei.

A szuicídum egy folyamat eredménye, melynek során a halálra készülők számos jelzést adnak.

7. Tévhit: Az öngyilkossági kísérlet sokszor csak figyelemfelhívásból történik.

Krízisben, bajban lévő embernél érdemes rákérdezni a szuicid gondolatokra. Ez csökkentheti a feszültséget, ezáltal az öngyilkosság kockázatát. Ha beszélünk az öngyilkosségról, az azt jelenti, hogy figyelünk az adott személyre. Nagyobb baj, ha tabuként kezeljük a szuicidumot.

8. Tévhit: Mindenki, aki öngyilkosságot követ el, elmebeteg.

Az öngyilkosok általában boldogtalan, elkeseredett, depressziós emberek, de nem elmebetegek.

9. Tévhit: Ha egy krízishelyzetben javulás következik be, az öngyilkossági veszéllyel már nem kell számolnunk.

A “vihar előtti csend” sokszor csak az öngyilkosság előtti megnyugvást jelzi. A legtöbb öngyilkosság a megnyugvást követő 3 hónapon belül történik. Ugyanakkor előfordulhat az is, hogy az aktuális helyzet valóban megváltozott, esetleg sikerült megoldást találni a problémára.

10. Tévhit: Aki túlélte az öngyilkossági kísérletet, annál kicsi az esélye, hogy újra megpróbálja.

Sajnos éppen ellenkezőleg. általánosságban elmondható,  hogy nagyobb az esély, hogy újra megkísérelik az öngyilkosságot.

11. Tévhit: Az öngyilkossági gondolatok végigkísérik az egész életet.

Ezek főként a krízisekben jelennek meg, de a hatékony beavatkozás csökkenti a rizikót. Öngyilkossági kísérlet után is lehet még tartalmas, kiegyensúlyozott életet élni.

12. Tévhit: Az öngyilkosság „öröklődik”.

Nem öröklődik, de a  szuicidum, mint megküzdési minta előfordulása családon belüli halmozódást mutat.

Ne felejtsük el, hogy segítséget kérni soha nem szégyen. Szuicid gondolatok, esetleg már megkísérelt öngyilkosság esetén is jogunk van segítséget kérni és kapni.